Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű,
színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az
égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és belészeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a
szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot
teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

Azt mondod, látod és azt mondod, érted.
De azt, hogy miért van, mégis újra kérded.
Kerestél, kutattál, s feltártál sok csodát,
De nem találtál többet, mint lábnyomaid porát.
Mert szemeddel mindig a távolt kutattad,
És a célokat mindig másoknak mutattad.
Nem vetted észre, hogy a véletlen csodája
Benned van elrejtve, s nem a nagyvilágban.
Nem. Nincs az útnak vége, csak a tükrön át kell lépni,
Meg kell tanulnod most önmagadra nézni.
Te magad változz, hogy a Titok Örök Fénye
Felragyogjon Benned és felébredjél végre.

Elgondolkodtató ..........a felnőttek nem mindent láttnak!?

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal
a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a
gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés
családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy
éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte
fiát.

-Nos, mit gondolsz erről az útról?

 Nincs időd

Szoktál-e néha meg-megállni,

És néhány percre megcsodálni
A zöld mezőt, a sok virágot,
Az ezerszínű, szép világot,
A dús erdőt, a zúgó fákat,
A csillagfényes éjszakákat,
A völgy ölét, a hegytetőt?
Nem, neked erre nincs időd!



Szoktál-e néha simogatni,
Sajgó sebekre enyhet adni,
A hulló könnyeket letörülni,
Más boldogságán is örülni,
Meghallgatni, akinek ajka
Bánatra nyílik és panaszra,
Vígasztalni a szenvedőt?
Nem, neked erre nincs időd!

Ne higgyük, hogy elegendő, ha mi magunk átérezzük és elgondoljuk mindazokat a szép és gyöngéd dolgokat, amely társunk iránt eltölt bennünket. Feltétlenül tudtára kell adnunk valamilyen formában neki is, különben nyugtalanná, bizonytalanná válik, érzelmileg fázni kezd mellettünk.

(Szepes Mária)

 

 

Est

Amikor az est behúzza
sötét függönyét,
s a szemed sem tekint
énfelém,

Én az éj sötétjében,
vágyódom,
hogy végre légy
enyém.

Olyankor feleszmélek,
s remegő szívvel nézek,
s félek,
hogy ez csak álom.

Hisz te talánsoha
nem leszel enyém.
Soha nem hajt
a vágy énfelém.

S talán soha nem tudom meg,
milyen mikor boldogan
mosolyogsz, és éjjel
nyújtod a kezed énfelém.

                        /Faryan/

 

Öreg Bohóc áll a porond közepén.
Szomorkodik, két szeme a könnytől ég.
"Ne sírj, Bohóc!" - kiáltják az emberek.
"Szép az élet! Szomorkodni nem lehet!"

De a Bohóc nem hallja e szavakat,
Sír, kesereg de nem mondja, hogy mi miatt.
Két szeméből a könny egyre csak pereg
Nézik, nézik, de nem értik az emberek

A közönségből előlép egy kisgyerek,
Porondra lép, a Bohóchoz odamegy.
"Miért sírsz, Bohóc?" - kérdezi, és odalép
"Ne sírj, Bohóc! Hisz az élet csodaszép!"

A Bohóc a könnyes szemét megtörli,
Alig látja, hisz a gyermek oly pici.