Aki meg akar tenni valamit, az talál rá módot, aki nem az talál kifogást.

 

Hogy ki vagyok én? Nem tudom, csak egy porszem a végtelen úton.. voltam boldog, szálltam az égre fel… s hittem azt, a szívem örökké kell, volt mikor azt hittem, minden így marad, hisz nem láttam mást csak két szemét a csillagos ég alatt. Volt mikor minden összeomlott, mikor azt vettem észre, már csak magányosan kóborolok, megyek, s nem nézek senkire, hisz csak könnyem csordul, le a semmibe. Hisz én aki az élettől mindent megkapott, most én vagyok… kit mindenki elhagyott, s csillogó szemem szép lassan megkopott.

Sokszor keressük az élet értelmét, kutatva nézünk reggel körbe...eljött egy új nap? Új remények? Minden egyes nap egy újabb próbatétel, újabb kihívásokkal. minden napra áthozunk egy picit az előző napi boldogságunkból, esetleges félelmeinkből, melyek vagy tovább épülnek szép csendesen, esetleg ha nagy volt a fájdalom tombolnak bennünk tovább. Minden egyes nap harc önmagunkkal. Harcolunk, hogy elnyomjuk fájdalmunkkal, esetleg védjük boldogságunkat. Próbáljuk átölelni környezetünket, szeretteinknek sokkal, de sokkal több szeretetet adni.

Most éppen fény vagyok!!!


A végtelenség időben nem mérhető.
Csak azt tudom, hogy szokatlanul nagynak éreztem ezt az utazást.
Mélységesnek, távolinak tűnt a felismerés, hogy minden, amit önmagamról hittem, nemcsak az enyém.
Féltem, ha elveszítem önmagam, valami feneketlen mélységbe zuhanok, melyből nagyon nehéz a felemelkedés.
Nem ez történt, mert amint döntöttem, megjött a segítség.
Egy tiszta és megfoghatatlan mély gondolat, mely azt mondta; ne félj, gyere, megmutatom, mitől zárod el magad.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:- Milyen hülye voltam!

 

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy picike helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: “A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.”

A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek.

 

 

A szeretet hídja

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra.

 Márai Sándor: A barátságról (Füves-könyv)
Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni.